Hazafelé a vonaton direkt egy négyes ülés egyikébe vetettem magam, ahol már három nő ült – belefeledkezve az olvasásba. Mindegyik szigorúan csak magával törődött, mindegyik számára a másik kettő levegő volt. Leült közéjük a negyedik „levegő némber”, vagyis én. Megszólalok, és először a mellettem ülőhöz, egy görcsös, ráncos, ötvenes éveiben járó, rondácska nőhöz szólok:
– Irtó büdös ez a műanyag szag. – Csak optimistán kell kezdeni, és minden megy majd, mint a karikacsapás.

– Ez új szag – mondja a hölgy, azzal újból visszapottyantja magát a könyv lapjaiba, mint egy kis tinta-pacni.
Izgágaságomnál fogva most a slégizavét, inkább a hatvanhoz közeledő hölggyel akartam megismerkedni, aki barna színeiben, hagyományos, ápolt külsővel olvasott egy színes női magazint. Ő sem igen látott vagy hallott maga körül senkit és semmit. A külvilág számára csak felesleges kacatnak tűnt.
– Ön még talán tudja, hogy régebben az emberek, ha együtt utaztak a vonaton, beszélgettek, így eszmét tudtak cserélni az élet dolgairól. – Vettem fel a beszélgetés fonalát. - Jó kis ötleteket kaptak egymástól a „hogyan tovább”-ra akár. Ma már ez teljesen kihalt. Önnek mi a véleménye erről?
– Nincs kedvem beszélgetni – mondta a hagyományos öltözékben, ám az emberi hagyományokat háta mögött hagyó hölgy úgy, hogy fel sem pillantott a betűk bűvöletéből.
Biztos nem tetszhetett neki, hogy amikor leültem a kiszemelt helyemre, dúdolgattam magamban. Ja, igen, ez is teljesen kiment a divatból, hogy dalolgassanak az embertársaim. A dallamos fütyülgetés meg aztán teljesen homályba veszett. A múlt század végén Füttyös Pepi (persze volt neki rendes neve is) egy kicsit szellemileg talán nem tiszta férfi képviselte a Szabadon Fütyülők Társaságát egyszemélyben. Az Emke aluljáróban fütyülgetve mindig a falra ütögetett a tenyerével, és közben fütyült mindenkire. Sajnos a halálával teljesen megszűnt eme megnyilvánulási forma. (Bár én ebbe nem nyugodtam bele, mert én még fütyörészgetek akár munka közben is vagy a metró lépcsőn álldogálva.)
Elfelejtenek az emberek emberi módon viselkedni. Jó, hogy szerepjátszás az egész élet, de ennyire? Ahogy végignézek a kupén, mindenki maga elé mered, véletlenül se néznek a másikra, mobilon telefonálgatnak, vagy befelé néznek – a nagy ürességbe.
Simon Mara