A budafoki vasútállomás peronján a magyar valóság töményen érzékelhető: padok sehol nincsenek, illetve ha mégis, akkor azoknak csak a fém váza (mint egy zsiráf csontváza) emlékeztet a boldog békeidőkre. A burkoló kövek között a gyomok vidoran előtüremkednek, hiszen szinkronban kell lenniük a vágányok két oldalán őshonos gyomnövényekkel.

A gyomokkal felvert peronon egy rövid szárú, sárga rózsa árválkodik. Érzékelhető, hogy már órák óta hever a földön. Talán már többször rá is taposhattak. Mindenesetre nagyon szomorú látványt nyújt ernyedt szirmaival. Vajon a testvéreit kik vihették kiknek? Egy kofaasszony, aki így próbálja kis nyugdíját kiegészíteni? Esetleg egy vőlegény-jelölt próbál pár szál rózsával gyors ütemben hódítani? Talán bocsánatkérésképpen vette egy beosztott a főnökének, mert tizenegy óra helyett tegnap csak nyolcat dolgozott? Ki tudja.
Felveszem a földről, és beleszimatolok – nem sok reménnyel szívemben, ám az illata ennek az egy szem kis rózsának csodálatos. Mély, bársonyos, hálás illata van.
„Hogyan adjak neki vizet? Á, megvan”, mindig van nálam fél literes, műanyag flakon, amiben szűrt víz van. Szerencsére még az alján lötykölődik belőle egy kevés.
„Ha találkozom egy nagyon szomorú emberrel, legyen öreg vagy fiatal, annak fogom odaadni” –, határoztam el. Akkor örömet tudok szerezni a rózsának is, hiszen teljesítette küldetését és annak az ismeretlen embernek is. Két, nagy, bőr hátitáska volt nálam, tele mindenféle cuccal, úgyhogy a rózsával való külön törődés újabb bonyodalmakat jelentett, de meg kellett birkóznom ezzel a nehézséggel is. Egyszerűen nem volt más választásom.
A vonaton senkivel nem kommunikáltam, mivel a közelemben senki sem volt. Ám az 1-es villamoson egy fiatal, csinos, fekete hajú, húsz év körüli fruska mellé ülök.
– Van jó szaglásod? – fordulok a fiatal nőhöz, aki talán egy kicsit megütközik a kérdésen, de készségesen hajol a rózsa fölé, hogy illatmintát vegyen.
– Ühüm, tényleg finom illata van.
– Látod, azért vettem fel a földről, hogy mások is örüljenek a szépségének és illatának, és így a rózsának örömet okozzunk közösen. Biztos őrültnek nézel –, provokáltam ideiglenes úti társamat.
Á dehogy – vonja meg vállát a hosszú, fekete szempillákkal pillogó lány, akinek szeme igéző, szénfekete színű.
Kiderült, hogy főiskolás, és éppen vizsgaidőszakban vannak, amikor rá kell kapcsolni nagyon. Szülei eltartják, még nyáron sem kell dolgoznia, mint társai zömének. Őt egyelőre semmi különösebben nem keseríti, tehát nem ő az én emberem.
A rózsát sikerült egy harminc év körüli hölgynek adnom, aki velem szemben jött az utcán. Gondterhelten cigarettázott – ami miatt nagyon sajnáltam –, és kicsit riadtan szedte lábait. Miután megtudtam, hogy beteget megy látogatni a Honvéd Kórházba, tudtam, eljött a sárga rózsa ideje. Átadtam a szomorú szemű hölgynek, így ez a kis rózsa többszörösen beteljesíti isteni küldetését. Zsinórra fűzhetem az öröm-gyöngyszemeket: láttam, örült a hölgy a nem várt ajándéknak és a rózsa hálás mosolyt csalhat a beteg sápadt arcára. Ráadásul én is sokkal boldogabban folytathatom utamat.
Simon Mara