Hazafelé a vonaton direkt egy négyes ülés egyikébe vetettem magam, ahol már három nő ült – belefeledkezve az olvasásba. Mindegyik szigorúan csak magával törődött, mindegyik számára a másik kettő levegő volt. Leült közéjük a negyedik „levegő némber”, vagyis én. Megszólalok, és először a mellettem ülőhöz, egy görcsös, ráncos, ötvenes éveiben járó, rondácska nőhöz szólok:
– Irtó büdös ez a műanyag szag. – Csak optimistán kell kezdeni, és minden megy majd, mint a karikacsapás.

A budafoki vasútállomás peronján a magyar valóság töményen érzékelhető: padok sehol nincsenek, illetve ha mégis, akkor azoknak csak a fém váza (mint egy zsiráf csontváza) emlékeztet a boldog békeidőkre. A burkoló kövek között a gyomok vidoran előtüremkednek, hiszen szinkronban kell lenniük a vágányok két oldalán őshonos gyomnövényekkel.